Az ártatlanság korától a meztelen gyerekfotókig. Interjú Vékás Magdolnával a gyerekek fényképezésének történetéről

dreamworld-photo-gyerekfotozas-interju-vekas-magdolna_DSC03550_20190716

Vékás Magdolnával a fotósiskolában ismerkedtünk össze. Tőle tanultunk fotótörténetet és ő vezetett be minket az archaikus fotóeljárásokba is, amik egyébként fotóművészként is az érdeklődésének középpontjában állnak. Éppen fotogramot készítettünk vele a Mai Manó Házban, amikor a beszélgetés a gyerekfotózás felé terelődött. Azon gondolkodtam hangosan, hogy vajon az örökmozgó gyerekeket hogyan fényképezték abban az időszakban, amikor még másodpercekig vagy akár percekig kellett exponálni egy képet. Magdi pedig olyan érdekes dolgokat mondott, hogy azonnal arra gondoltam, erről még nagyon jó lenne beszélgetni és megosztani azokkal, akiket hozzám hasonlóan lázba hoznak az ilyen témák. Így született ez a interjú, amiért még egyszer hálás köszönet Magdinak.

Mikortól beszélhetünk gyerekfotózásról, azaz mikor kezdődött a gyerekfotózás története?

“A gyerekfotózás egyidős magával a fotográfiával. Onnantól, hogy valamit meg lehetett így örökíteni, a gyerekeket is azonnal fényképezték. Ugyanez volt egyébként a pornóval is. Ahogyan a dagerrotípia megjelent, azonnal csináltak pornófotót, nem is akármilyet. De visszatérve a gyerekfotózásra, a dagerrotípia korából [1837-1850 körül – a szerk.] nagyon sok gyerekről maradtak fenn képek.”

Most akkor elő is hozom a kedvenc témámat. Szóval hogyan is sikerült elérni, hogy a gyerekek akár percekig mozdulatlanok legyenek, amíg elkészült róluk a kép?

Kincses Károly: Levétetett Veressnél, Kolozsvárt, fotók: Vékás Magdolna gyűjteménye

“A legegyszerűbb megoldás az volt, hogy a fotós segítője megfogta és egy helyben tartotta a gyerek fejét [lásd fent a bal oldali, könyvben szereplő képen – a szerk.]. Ennél a képnél [lásd fent a jobb oldalon – a szerk.] az az érdekes, hogy a nagy szoknya alatt egy rögzítő szerkezet van, hiszen így nem áll meg magában egy ruha. Ez egy fakaloda lehetett, amitől nem is tudott a kislány derékból mozogni. Vagy egy bútoron a sarokba ültették a gyereket, ahova akár oda is lehetett kötözve, és utána húzták rá az ingecskét [lásd fent, középen – a szerk.]. Hajlított fából, bőrcsuklókkal és fémpántokkal készültek nyak- és derékmerevítők, hogy ne tudjanak elmozdulni. Ezeket felnőtteknél is alkalmazták. A férfiaknak sokszor azért volt annyira felhúzva a gallérjuk a képeken, mert azalatt volt a nyaktámasz. A híres Petőfi dagerrotípia is valószínűleg így készült, azért olyan merevnyakú rajta.”

Mikor jutott el odáig a technika, hogy már ne legyen ezekre szükség?

“A századforduló környékén, azaz a 1900-as években már nem nagyon volt ezekre szükség. Egy másodperces záridő már nagyjából elég volt ahhoz, hogy megfelelő képet lehessen készíteni.

De később is a mozgékonyabb kisgyerekeket úgy állították be, hogy például könyököljenek, mert úgy kevésbé mozdultak el. Megvoltak a fogások, hogy hogyan lehet ezt elérni. Ezeket egyébként már a riportfotó kezdeteinél is alkalmazták, például Szathmáry Pap Károly a krími háborús, ránézésre spontánnak tűnő képeinél. A katonák megtámaszkodtak valahol vagy fogták a puskát és arra támaszkodtak, hogy stabilan álljanak és ne mozduljanak be, ameddig elkészült róluk a kép.”

Korábban festmények készülhettek a gyerekekről, ez azonban csak egy szűkebb kör számára volt elérhető, megfizethető. Milyen változást hozott ebben a fotó megjelenése?

“Az arcképek festetése még a nagypolgári családokban sem volt mindennapos dolog. Ez az arisztokrata rétegnek volt a privilégiuma. Amikor a gazdagabb polgárság kialakult, akkor már ott is előfordult, hogy csináltattak festményt, de a fotográfia az, ami egy idő után tényleg elérhetővé vált mindenkinek. 

A festészetnek rangja volt, ezért nem váltotta le teljesen a fotográfia. A tehetősebb körök készíttettek festményt is, de a technika újdonsága őket is érintette, tehát nyilvánvaló volt, hogy csináltatnak fotókat is. Az 1900-as évek környékére tehető a fotográfia széleskörű elterjedése és a festmények visszaszorulása. 

Ekkor már kis összecsukható, fémből készült gépek és gyári nyersanyagok voltak, azaz meg lehetett venni az üveglemezt. Nagyon sok főúri családban beleszeretett valaki a fényképezésbe és készített képeket. A Habsburg családban is volt, aki fotózott, és meg is jelent egy Fotó Habsburg című album, amiben életképeket lehetett látni Ferenc Józsefről és Erzsébet királynéról, illetve a Habsburg család más tagjairól.”

Ezek szerint elég széles körben menővé vált a fotózás. Volt olyan, akik számára nem volt elérhető?

“A vidéki szegény rétegekhez kevésbé jutott el, bár még ott is a nagy vásárokban mindig volt kitelepült fotós, aki leginkább ferrotípiát készített. Az megfizethető és gyors volt. 

Vaslemezre öntötték a nedves eljáráshoz szükséges kollodiumos anyagot és elkészítették a felvételt. A nedves eljárású lemeznek van egy olyan tulajdonsága, hogy ha sötét háttér kerül mögé, akkor pozitívba fordul. Tehát ugyan negatív volt a fotó, de miután egy feketére lakkozott vaslemezre került a réteg, pozitív lett belőle. Így kaptak egy direkt pozitív képet, ami nem volt sokszorosítható, csak megszárították és odaadták.

Akár a cselédlányoknak, béreseknek is belefért, hogy csináltassanak egy ilyen képet. Ebből a rétegből gyerekfotókat nem nagyon látni, inkább magukat örökíttették meg fiatalon. 

Ez a kitelepülés a városban is jellemző volt. A századelőn a ligetbe jártak az emberek szórakozni (“Ujjé, a Ligetben nagyszerű!”). Ott is több ilyen pavilonban dolgoztak fotósok.“

Hogyan ábrázolták a gyerekeket a kezdeti időszakban? Inkább magukban fotózták őket, vagy a családjukkal együtt, vagy is-is?

“Is-is. Ez teljesen spontán alakult, a gyerekeket önmagukban is fényképezték, a mama kezében, és azután bejöttek a rendes családi fotók, amikor hatan-nyolcan is szerepeltek a képen, a nagy család együtt. Az anya gyermekével kép a kezdetektől megvan, viszont az viszonylag ritka, hogy az apa van a gyerekkel, legalábbis csecsemővel. 

Aki elment egy műterembe lefényképeztetni magát, az szépen felöltözött, és megadta ennek a módját. A megjelenésben mindenre van példa, gyermeki és “kis felnőtt” ábrázolásra is. Egy gyerek csípőből ártatlan, akárhogy fotózzák is, ez jön le. Nem volt általános, de előfordult olyan is, hogy halott gyerekről készíttettek fényképet, például azoknak, akik nem tudtak eljönni a temetésre.”

Általában milyen alkalmakkor készült fénykép a gyerekekről?

“Az újszülöttekről kezdettől gyakran készült kép. A háború környékén pedig nagy divat volt, hogy fotóztatták a 3 hónapos gyerekeket, akik már tudták tartani a fejüket. Szinte mindenkiről, aki ebben az időszakban született, volt olyan kép, hogy pucéran fekszik a hasán az asztalon egy drapériában. Ez volt a divat. Persze mindig úgy fordították, hogy a nemi jelleg nem látszott. Az 1800-as években egyébként kevésbé volt jellemző, csak az 1920-as, 30-as években jött igazán divatba a pucérkodás. Amikor pedig olyan korba ért a gyerek, 3 éves kora körül, hogy már tudott egy picit viselkedni, akkor újra elvitték a fényképészhez.

Bernhard Wachtl fotókellékes könyve (Wien VII/2, Kirchberggasse 37.) és képek Vékás Magdolna gyűjteményéből

Amikor még a napfényműtermi időszak volt, mindig voltak díszletek, amibe bele lehetett helyezni a gyerekeket. Játékok, amikkel lehetett őket fotózni. Mai Manónak [1855-1917] van olyan képe, ahol még csónak is van, amibe bele tudtak ülni. Komoly díszletelemeik voltak a fotósoknak, amiket tudtak variálni. Festett hátterekkel el tudták érni, hogy úgy nézzen ki a felvétel, mintha szabadtéren készült volna.

Kincses Károly – Nádas Péter: Mai Manó fotográfiái

Az üzlet azonnal beindult, ahogyan volt erre igény, mindent lehetett kapni: bútorokat, szőnyegeket, kerítésdarabokat stb.

Festett hátterek Bernhard Wachtl könyvében (Wien VII/2, Kirchberggasse 37.)

Nagyon ügyesek voltak a retustechnikával is, így nagyon jó illúziókeltő képeket tudtak alkotni.”

Mit kell érteni korabeli retustechnikák alatt? Hogyan zajlott az utómunka akkoriban?

“A negatívot és a pozitívot is retusálták. Például ott van a Mai Manó Házban az a kép, amikor belépünk a kiállító térbe. Négy kislány van rajta, de az egy kislány valójában. Négyféle ruhában, négyféle kalappal készült négyféle felvétel és úgy van összehúzva, hogy nem látszik, hogy külön képekből van.

A zselationos lemez retustechnikája az volt, hogy egy mattolein nevű lakkal bekenték az emulziós felületet és grafit ceruzával rajzoltak rá. Ez a lakk lehetővé tette, hogy a grafitpor rátapadjon a rétegre. Vegyünk egy egyszerű példát: készült egy portré negatív, ahol a szem alatt táskák voltak, vagy a száj körül erős ráncok, amik ugye világosan jelentkeztek a negatívon. Ezt a grafitceruzával össze lehetett satírozni, hogy olyan legyen, mint a mellette lévő részek, és ezzel le lehetett tompítani a ráncokat, bőrhibákat, szeplőket is. Ha ezután elkészült a negatívról kópia és még azon is kicsit kapirgáltak vagy rápöttyöztek festékkel, akkor egészen el tudtak tüntetni dolgokat. Ez nagyon jellemző volt.

Az egyik képen láthatod is a retust. Igencsak kopaszkás volt a pasi, csak egyszerűen ráfestettek a fejére, illetve a kislány haját is kiigazították. A kép fakult, a festék viszont úgy maradt, így jól látszik.”

Mutattál olyan képet, ahol a gyerekek mozgását úgy akadályozták meg, hogy egy segítő megfogta a fejét. Ilyenkor hogyan tüntették el a másik személyt a képről?

“Ilyen esetben valószínűleg csak az arckép lett kimásolva. Veress Ferenc idejében még napfénymásolás volt. Valószínűleg kivágtak valamilyen ovális vagy kör alakú sablont, kitették a negatívot a napra az albumin papírra, és ezt a sablont a felülettől 1-2 centire rögzítették. Ez letakarta azt a részt, amit nem akartak láttatni, de nem volt merev, szabályos körvonala, hanem megszóródott a fény attól, hogy messzebb tették le a sablont, és így egy elmosódottabb ovális vagy kerek forma alakult ki.

Gyakori volt egyébként az utánrendelés is a képekből. Van például Semmelweis Ignác feleségéről egy portré, amiből háromféle technikával is készült kép. Van egy egyszerű albumin kép, később rendeltek egy platinaszínezett változatot, végül pedig egy kromotípiát. A fotósok évekig őrizték a negatívokat, mert nagy szokás volt utánrendelni.”

Említetted, hogy kezdetben csak műteremben fotózták a gyerekeket (is). A szabadteret legfeljebb festett hátterekkel imitálták. Mikor jelent meg a kültéri gyerekfotózás?

“Az 1900-as évekig szinte egyáltalán nem fotóztak szabadtéren. Már csak azért sem, mert ehhez a gépet ki kellett volna vinni, és ezek még elég nagyok voltak. Tájképek persze készültek korábban is, és azokon előfordultak emberek, de nem rajtuk volt a hangsúly.

A szabadtéri képek az 1910-es évek környékén kezdtek elterjedni, amikor már jóformán minden családban volt egy ember, aki beleszeretett a fotográfiába és képes volt például a kertben csinálni fotókat. Ez még igényelt egy olyan hátteret, ahol volt egy labor. Ők amatőrökként végigcsinálták az egész folyamatot, nem volt hova beadni előhívatni a képeket. Ez az időszak csak a Kodak és a tekercsfilm megjelenésével jött el Amerikában [1880-as évek – a szerk.] és egy kicsit később Európában is. Ekkortól volt az, hogy csak fényképezzen és mi kidolgozzuk.”

A fotósok körében kezdetben nem volt jellemző a specializáció. Van olyan, aki kifejezetten gyerekfotós volt, vagy ezzel vált ismertté?

“Előbb-utóbb mindig kiderült, hogy kinek mi az erőssége. Mai Manó kifejezetten a gyerekfotóival lett híres. A vásárokban, kiállításokban mindig a gyerekfotóival nyert díjakat. 

Kincses Károly – Nádas Péter: Mai Manó fotográfiái

A képeinek a hátsó oldalán ezekre hivatkozott is.

Egy Mai Manó fotó hátlapja Vékás Magdolna gyűjteményéből

Egyébként a hátlapokra is egy külön iparág épült, komoly grafikai munka volt megtervezni őket, és kapcsolódott hozzájuk nyomdatechnika is, hogy ki tudják nyomtatni. Ugyanígy a kép elejére a nyomtatott alaplapra is, aminek a tetejére rá lehetett ragasztani a képet.”

A fotótörténetben szokás különböző időszakokat, stílusokat elkülöníteni. Van ennek bármilyen relevanciája a gyerekfotózásban?

“Stílusokról nem nagyon tudunk beszélni. Maguk a meghatározások is a nyolcvanas évekből származnak. Ezekkel megpróbáljuk különböző skatulyákba gyömöszölni a különböző stílusú fotósokat, és ezek a kategóriák azért eléggé esetlegesek. Nagyon kevés az olyan fotó, ami egyértelműen benyomható csak egy kategóriába és nem lehet még másik háromba is beletenni.

A dagerrotípia és a nedves eljárás idejében szinte kizárólag műtermi, berendezett környezetben készültek fotók. Utána, az 1910-es, 20-as években, amikor már szabadtéren is lehetett fényképezni, megjelent egy picit már a szociográfia is. 

Gondolhatsz például August Sanderre [1876-1964], aki a különböző foglalkozású, stílusú német embereket fényképezte. A társadalmi típust kereste, névtelen megrendelőit megszokott környezetükben, természetes fényviszonyok, munkájuk közben ábrázolva. Az a fotója ugrik be, amikor egy kislány és egy kisfiú az ajtóban áll, ami már mutat egy szemléletváltozást. Az összes műtermi sallang lekerült a képekről, csak a gyerek van rajtuk, abban a környezetben, amiben él. 

Az 1930-as években pedig inkább a fotós ment a családi otthonba, fektette az asztalra a pucér csecsemőt és csinált róla képeket. Ezekhez leginkább természetes fényt használtak, mert akkoriban a lámpák nagyon nagyok voltak.

A kisfilm technika [Leica I: 1925 – a szerk.] megjelenése előtt a beállított, pózolt képek voltak jellemzőek. Ettől kezdve viszont már sokkal mozgékonyabbak tudtak lenni a fotósok és tudtak elkapott pillanatképeket is készíteni.

Érdemes megnézni Zolnay Pál Fotográfia című filmjét, ami a hetvenes évek elején játszódik. Ebben az időben volt nagyon nagy divat, hogy a fotósok, akik meg akartak élni valamiből, elmentek a falvakba, lefényképezték a házakat, embereket, majd mondjuk egy hét múlva visszamentek a képekkel és megpróbálták eladni. Ez volt az ún. röhögős fotó, amiből nagyon sokan éltek a városban is. Például a szülészeteken megtudták a címeket, utána becsöngettek és mondták, hogy ha van itt kisgyerek, akkor lefotózzuk. Ez abszolút ment a 60-as, 70-es években.

Illetve volt ez a kultikus hely, a Mosolyalbum a Szent István körúton a Nyugati térnél. Kizárólag műtermi gyerekfotóval foglalkoztak. Bevitte az ember a gyereket, adtak neki valami játékot vagy virágot öntözőkannával és azzal lefotózták. Ezek beállított, Mai Manó-szerű képek voltak a 60-as, 70-es évek stílusában előadva. Ez teljes ellentéte volt a röhögősnek, amikor felállították a gyereket a kanapéra és csináltak róla pár képet.”

A gyerekfotók először a családi emlékek megörökítésére szolgáltak. Kik voltak azok, akiknek a munkássága ezen már túlmutatott, akár társadalmi, akár művészi mondanivalóval?

Társadalmi felelősségvállalás: a szociofotó

A szociofotósokat érdemes először megemlíteni. A leghangsúlyosabb alak Lewis Hine [1874-1940], aki a National Child Labor megbízásából a gyerekmunkásokat fotózta Amerikában. A bányászokat, szövödében dolgozó kislányokat, rikkancsokat, cipőpucolókat. Iszonyatos hatással voltak a képei az akkori politikusokra is, amikor szembesültek vele, hogy a szerencsétlen 6-9 éves gyerekek milyen körülmények között és mennyit dolgoznak. Utána szabályozták a gyerekmunkát, hogy hány éves kortól hány órát lehet naponta dolgoztatni egy gyereket.

A szocifotó körébe tartozik az FSA fényképészeinek tevékenysége is. 1932-ben Franklin Roosevelt a világválság szörnyű következményeit igyekezett orvosolni. Új kormányzati struktúrát hozott létre, aminek az egyik válságkezelő szervezete az FSA volt. Ezen belül megalakult az amerikai agrárlakosság életkörülményeinek dokumentálásával foglalkozó részleg is. Ezek a felvételek bizonyítani tudták a távoli területeken élő emberek nyomorát. Ehhez kapcsolódik többek között Walker Evans és Dorothea Lange [1895-1965] munkássága. Ebből az időszakból Lange egyik képe vált a legismertebbé, a hajléktalan anya gyermekeivel [1936].

Magyarországon a legismertebb talán Kálmán Kata [1909-1978] kenyérevő gyerek képe, ami az egy százalékos kampányokban is meg szokott jelenni. Szinte az összes fotósnak, aki ebben az időszakban dolgozott, van olyan képe, ami a rettenetesen szegény vidéki gyerekeket mutatja be. Többek között Haár Ferenc, Hevesi Iván, Szél Pál Árpád, Sugár Kata, akik az igazán lecsúszott, szegény réteggel foglalkoztak. Itt nem a család meg a gyerek volt a lényeg, hanem a társadalmi helyzet.

Jelmezes fotó a cosplay előtt: megrendezett fotó

Érdemes beszélni a megrendezett fotókról is. Általában Lewis Carrolt [1832-1898] szokták elsőként kiemelni az Alice képekkel. Az ő munkája abszolút kilógott a korabeli gyerekképek közül. Alice-t direkt beöltöztötte szakadt ruhába és ágrólszakadt kislányként ábrázolta. A mai gondolkodás szerint már pedofília is felmerült, de hogy ez mennyire jogos, azt nem tudom. Abban a korban ez a fogalom még nem létezett, nem is volt szabályozva, hogy hány éves kortól lehet egy lánnyal kezdeni. 14-15 évesen már férjhez mentek.

Margaret Cameronnak [1815-1879] is van egy sor olyan beállított, megrendezett fotója, amin gyerekek szerepelnek. Akkoriban divatos volt, hogy a viktoriánus úri társaságokban drámákból kiragadott jelenetet adtak elő és beálltak egy-egy képhez is. Mondjuk szórakozásképpen beöltöztek jelmezbe és megcsináltak egy jelenetet az Artúr király mondakörből. Például ott van az a képe, ahol a nagyszakállú emberhez a két lánya odabújik, és aki ismeri a mondakört, az tudja, hogy mi ez. Cameron nem volt megélhetési fotós, ő hobbista volt, rengeteg embert ismert, nagy társasági élet volt náluk és így készített fotókat.

A gyerekfotó mint a művészi önkifejezés eszköze

A gyerekfotók számos művész munkájában is megjelentek. 

Diane Arbus [1923-1971] munkássága egyfajta társadalomkritika, a társadalom perifériáján élőket fényképezte, szinte szürreális képeket alkotva. Kifejezetten az extrém szituációkat akarta megörökíteni, így extrém embereket fotózott. Ha belegondolunk abba a fotóba, ahol a kisfiúnak lóg a válla és a kezében van egy kézigránát, az nem az a cuki gyerek kategória, de ugyanakkor hordoz egy jelenséget, hogy az ilyen korú fiúk abban az időben ilyen vadak voltak. A képeken Diane Arbus saját lelki világa jelenik meg, teljesen mindegy, hogy ki van rajtuk. Úgy válogatta ki a szituációkat meg az embereket, hogy önmagával néz szembe az adott képen.

Ugyanez a helyzet Sally Mannél [1951-] is. Korábban nem volt szokás nagyobb gyerekeket meztelenül ábrázolni, prűd volt a világ. Ez volt az az időszak, amikor lazultak az erkölcsök. Lehet azon csámcsogni, hogy van-e ruha a gyerekeken vagy nincs, azoknál a képeknél nekem ez lényegtelen. Mert nem a gyerekeket látom, hanem az anyjukat.

De jó példa Sebastião Salgado [1944-] is, aki szintén saját magát adja azokon a képein is, ahol gyerekek szerepelnek. Szimbólumokkal teli felvételeket készít, ahol a lefotózott személyek az emberiség emlékműveiként jelennek meg. A szépséget és nyomort keverve jeleníti meg, művei megmutatják a társadalom kirekesztettjeit.

Vagy említhetjük Rineke Dijkstrát [1959-] is, aki a tengerparton fotózott pubertás korú gyerekeket, bemutatva a testi átalakulást és átmenetiséget, illetve egy másik sorozatban frissen szült anyákat a gyerekeikkel, esztétizálás-mentes, tárgyilagos megközelítésben.

Ezek mind tökéletesen egyéni történetek. Nekem ezért volt mindig bajom a skatulyákkal, hol válik el például a dokumentarizmus a szociofotótól. Ez a személyhez kötődik, ő az aki valamit létrehoz, nem kell belenyomni semmilyen kategóriába. Legfeljebb egy-egy korszak nagy alkotóiról kellene beszélni, akár adott évtized alapján.

Ha már művészet és gyerekfotó: mennyire etikus egy művésznek gyerekeket használni az önkifejezésre?

“Én azt gondolom, hogy a művész az, akinek mindent szabad használni, természetesen a normál etikán belül. A cél nem szentesíti az eszközt. Azt gondolom, ha egy művész használ valamit, abból az jön le, hogy az az ő produktuma, és nem arról szól, akiről készült a felvétel. Ha nem alkotunk véleményt arról, akiről készült a felvétel, hanem belelátjuk azt, hogy mit akart a művész, akkor helyén van a történet. És ha ez a felvétel nem a kihasználásról szól, például nemcsak megörökítem azt, hogy milyen szerencsétlen, hanem ezen keresztül felhívom a figyelmet, hogy nem ő az egyetlen. Tény, hogy nehéz meghúzni a határokat.”

Hogyan változott ez az elmúlt években, évtizedekben az internet elterjedésével?

Nagyon nem ugyanaz a helyzet, mint évtizedekkel ezelőtt. Azt gondolom, hogy Sally Mannek eszébe nem jutna most ezt a Facebookon az egész világ előtt kiteregetni. Mert az, hogy a kiállításait megcsinálta és megjelentetett néhány albumot, az egy egészen más történet, meg másak voltak az emberek. Most már a fotósoknak, illetve mindenkinek, aki bármit posztol, úgy kell gondolkodni, hogy vajon felhasználhatók-e a képek rossz célokra. Vannak olyan emberek, akik kihasználhatják a helyzetet, és olyanra használhatják a fotókat, amire nem valók. Én nem szívesen tenném fel a képeket a gyerekekről az internetre. Nem teregetem ki a 2000 Facebook ismerősöm előtt sem, hiszen mi közük hozzá, meg egyáltalán: kit érdekel?”

Ha tetszett a bejegyzés és szeretnél értesülni a hasonló anyagokról, akkor iratkozz fel az email értesítőre!

Oszd meg!

Ez is érdekelhet

karácsonyi portré készítése otthon - gyerekfotózás természetes fénnyel

Karácsonyi portréfotók készítése otthon

Hogyan lehet otthoni körülmények között szép karácsonyi fotókat készíteni? Kiderül a videóból! Felszerelés választása, gépbeállítások, a fények használata és sok-sok ötlet, hogy milyen képeket készíts. https://www.youtube.com/watch?v=-UyoAietpvIFeliratkoztál már a YouTube csatornámra? Karácsonyi portréfotózás otthon, természetes fénnyel – A videóban elhangzó szöveg leirata Ezúttal otthoni körülmények között fogunk karácsonyi portrét készíteni. Szia, én Ihász Ingrid vagyok, és hogyha

Tovább olvasom »
Photoshop tanfolyam fotósoknak

A legnagyobb hiba, amit a Photoshoppal elkövettem

Ha még nem kerültél szorosabb barátságba a Photoshoppal, nem vagy egyedül. Amikor egyetemistaként a 2000-es években elkezdtem használni ezt a programot, iszonyatosan sok bosszúságot okozott. Az a helyzet ugyanis, hogy a Photoshop egyáltalán nem felhasználóbarát program. Ha előzetes ismeretek nélkül kezded el használni, akkor nagyon nehéz átlátni a működését. Annak idején nem egyszer záram be

Tovább olvasom »
Ihász Ingrid: fotós marketing kézikönyv

Vallomás: Ezért született a könyvem (Marketingiránytű fotósoknak)

Végre elkészült a könyvem, már csak a nyomdára várunk. Tűkön ülök, hogy kézbe vehessem! A “marketingszöveg” fent van a könyv oldalán, itt most arról szeretnék írni egy kicsit, hogy miért is született meg. Bevallom, a végére már egyre többször kérdezgettem magamtól, hogy biztosan akartam-e ezt az egészet. Amikor az ezredik korrektúrát bogarásztam. Amikor a sokadik éjszaka

Tovább olvasom »

Szólj hozzá!

Scroll to Top