Utálok pózolni. Nem vagyok fotogén. Kövér vagyok, majd ha lefogyok. Túl műnek találom az ilyen családi képeket. Ismerős? Nem is olyan régen végeztem egy kis felmérést, amiben arról kérdeztelek benneteket, hogy ha nem szerettek családi fotózásra járni, akkor miért nem. Az említett okok végeztek a legelőkelőbb helyen a listában.
Ismerős az érzés nekem is, hiszen kislány koromtól kezdve hízásra hajlamos voltam, és sokakhoz hasonlóan a megboldogult sovány éveimet is abban gondolatban töltöttem el, hogy kövér vagyok. Ebből az elégedetlenségből fakadt, hogy azt sem igazán szerettem, ha fotóznak.
Azóta azonban, hogy én is anyuka lettem, sok minden megváltozott.
Látom napról napra, hónapról hónapra, hogy hogyan változik, fejlődik a kislányom, és már most úgy nézek vissza a korábbi képekre, hogy “Úristen, mikor nőtt meg ennyire?” Az egy éves szülinapján még csak néhány szót beszélt és tombolt a kuka-mánia, most pedig húsvéti tojást kaptam tőle, és azt mondta, “neked festettem”, pedig még két éves sincsen. Nemcsak a szívemben szeretném megőrizni ezeket az emlékeket, hanem képek formájában is, amiket nézegethetek most, és persze később, amikor már kirepül a családi fészekből. Mert ha így haladunk, kettőt pislogok és az is bekövetkezik. Időről időre ráeszmélek, hogy mennyire kevés olyan fényképünk van, amin mindhárman rajta vagyunk és hogy jobban oda kell figyelnem erre.
Ami pedig a kinézetemet illeti: nem vagyok csúcsformában. A szülés után felszedtem 15 kilót, és néhány hete jutottam el odáig, hogy már nem szívesen néztem tükörbe. Ennyi súlyfelesleg még sohasem volt rajtam. Úgy döntöttem, hogy a 37. születésnapomig megszabadulok tőle, úgyhogy néhány hete bele is vágtam egy szigorú diétába, és igyekszem a rendszeres edzést is visszahozni az életembe. A súlyfeleslegem fele már lement, de most jön még csak a neheze. Miért mondtam ez el? Mert akkor is elmentünk a családommal fotózásra, amikor éppen a “legkövérebb” voltam. Hiszen oké, hogy nekem rengeteg képem van a kislányomról, de ő mit fog látni a családunkról később? Ő, aki ezekre az időkre másképpen nem is fog tudni emlékezni?
Ezek számomra felülírják a külsőmmel és a fotogenitásommal kapcsolatos aggályokat. Ráadásul sok fotózással kapcsolatos fenntartás még régi beidegződésekből adódik, amikre azok a családi és gyerekfotózások neveltek bennünket, amikben nekünk volt részünk régen. Éppen ezért végig is szaladok most a fent említett listán, azzal a nem titkolt céllal, hogy eloszlassam az aggályokat.
1. “Utálok pózolni”
Semmi gond, hiszen lehet úgy is családi és gyerekfotókat készíteni, hogy nem klasszikus pózok, hanem “feladatok” vannak, amikből természetes pillanatok kerekednek ki. Az ún. lifestyle stílusú képeknél a fókusz a kapcsolatokon, érzelmeken, hangulaton van, nem pedig azon, hogy kinek pontosan hol van a keze, merre áll a feje és belevigyorog-e a kamerába. A családok általában szoktak igényelni 1-2 beállított képet is, de volt már több olyan fotózásom, ahol egyáltalán nem kértek ilyet. Szóval ha ti nem akartok pózolni, semmi gond.
2. “Nem vagyok fotogén”
Ez a gondolat egyrészt a külsővel, másrészt a pózolásra vonatkozó aggodalmakkal szokott összefüggni. Általában ezekből adódik a fényképezőgép előtti lámpaláz. “Én nem vagyok elég szép, nagy a hasam/fenekem/orrom, görcsösen vicsorgok mosolygás helyett, és hosszú évek tapasztalata igazolja, hogy rólam nem lehet normális képet készíteni.” Attól a pillanattól kezdve, hogy nem kell meghatározott módon viselkedned, a végtagjaidat adott módon tartanod, a kamerába nézned és mosolyognod, ez a görcs el fog múlni. Nem állítom, hogy minden képen szuperül fogsz kinézni, de egy sorozatban rengeteg olyan kép lesz, ahol a magad természetességében és szépségében fogsz szerepelni azokkal, akiket a világon a legjobban szeretsz.
3. “Kövér vagyok, majd ha lefogyok”
Ezzel az az egyetlen baj, hogy akár hónapokig, sőt évekig is eltarthat ez az állapot. Saját magamról is tudom, hogy milyen az, amikor majd a jövő héten elkezdem, na jó, majd a jövő héten, és ismét a jövő héten. Aztán valahogy mindig közbejön valami. Most egy évem ment el ezzel. A gond csak annyi, hogy ezzel a családi fotózás is csak tolódik és tolódik, és nem lesznek rólatok közös fényképek.
4. “Túl műnek találom az ilyen képeket”
Ez a probléma több dologból adódik, az egyik az erőltetett pózolás, amiről már volt szó, a másik pedig a rosszul megválasztott helyszín. A mai napig vannak hagyományos, számomra túldíszített, giccses stúdiók. Ezzel nincs is semmi baj, hiszen valakinek az tetszik. Én inkább a letisztult tereket szeretem, ezért ha stúdióban fotózok, akkor ilyeneket szoktam választani. Nem titok azonban, hogy kültéren szeretek leginkább fotózni, de ott sem “kötelező”, előre meghatározott helyszíneken, hanem keresem a változatosságot.
