Van néhány olyan dolog is persze, amitől tartottam a MILC-cel kapcsolatban.

Vajon meddig bírja az aksi

Míg a DSLR-ek keresője optikai, addig a MILC-eké digitális, ami egy újabb képernyő tulajdonképpen. Az pedig fogyaszt rendesen.

Vajon késik, akadozik-e a kereső képe

A képernyőkkel azért elő szokott fordulni, hogy késnek, esetleg akadozott képet mutatnak a tényleges történésekhez képest.

Mennyire lesz drága a móka

A DSLR piacon nagyon jó áron lehet vásárolni használtan objektíveket, számos lencsémet így vettem. A MILC piac még viszonylag fiatal, ezért eléggé szűkös a használt objektív felhozatal itthon.

A MILC-ek közül a Sony A7III-mat azért választottam, mert rengeteg jót olvastam róla, és minden olyan ismerősöm, akinek van, nagyon elégedett vele. Sőt, általában a hittérítők lelkesedésével áradoztak róla. Különösen a szemkövető autofókusza volt az, ami miatt nagyon vágytam rá.

És akkor most lássuk a MILC vs. DSLR tapasztalatokat a családi- és gyerekfotózásra koncentrálva!

Élőkép az expozícióhoz a keresőben

Imádom! Már csak azért is, mert így már szívesebben bízom magamat az életemet könnyítő félautomata megoldásokra (rekesz prioritás, auto ISO) is, hiszen pontosan látom, hogy a gép “hogyan látja” a jelenetet. Így még a kép elkészülte előtt korrigálhatok (expozíció kompenzáció) vagy tudatosan dönthetek úgy, hogy nem áldozom fel a pillanatot a tökéletes expozíció oltárán, és majd utómunkában korrigálom, ha kicsit sötétebb vagy világosabb lett a kelleténél. Mert bizony adódnak olyan pillanatok a gyerek és családfotózásban, amikor nagyon gyorsnak kell lenni, hogy megszülessen a kép, és lehet, hogy nem lesz tökéletes minden beállítás.

Különösen kisgyerekek fotózásakor gyakran előfordul, hogy a történések fényviszonyai egyik pillanatról a másikra drasztikusan megváltoznak. Ha valaki nemcsak az arany órában, állandó (lassan változó) fényviszonyok között fotóz, akkor bizony nem ritka, hogy nagyon gyorsan kell alkalmazkodni, például a gyerekek az árnyékból a fényre kifutnak. Vagy csak simán tragikus hirtelenséggel beborul-kiderül az idő. Egy enteriőr stúdióban pedig mondjuk az ablaktól a szoba másik végébe rohannak a gyerekek. Számos ilyen spontán pillanat adódhat a “megrendezettek” mellett, amit érdemes lefotózni. 

Az élőképnek köszönhetően ilyen esetben nem fordul elő az, hogy elfelejtem átállítani a gépemet és lövök egy (rosszabb esetben akár több) fekete vagy fehér képkockát – ami azért szélsőséges fényviszonyok között megesett már velem -, mert azonnal észreveszem, ha ilyen nagy gond van. Félreértés ne essék, nem kattogtatok agyatlanul mindent, figyelem a pillanatokat, fényeket, kompozíciókat, így nagy könnyebbség, ha a fénymérést nem kell külön szemmel tartani vagy mindig visszanézegetni a képeket és remélni, hogy a gép sem jutott az enyémtől nagyon eltérő “következtetésre”.

Van még egy nagyon hasznos funkció, a zebra, amikor is – egyedi beállítás alapján – a képernyő csíkokkal jelzi a kiégett részeket. Így megint csak tudsz dönteni, hogy esetleg visszaveszed az expót, hogy biztosan megmaradjanak részletek a képnek azokon a területein is, cserébe más területeket alulexponálsz.

A kereső képe egyébként szuper, nem tapasztalok semmilyen késést vagy akadozást (ez megint csak egy régről maradt hiedelem). Tény azonban, hogy kikapcsolt állapotból a MILC lassabban tér magához, mint a DSLR, és a szemkövető fókuszra még várni kell. Volt már olyan jelenet, amiről emiatt lemaradtam. Ahhoz képest, hogy a DSLR-t csak felkapom és már készítem is a képet, ez egy kissé bosszantó. Ha nincsen kikapcsolva, akkor azért elég gyorsan ébred, de ebből a szempontból véleményem szerint jobb a DSLR.

Ha szoktál stúdióban, vakuval is fotózni, akkor talán felmerül benned a kérdés, hogy na olyankor mi van. Mert ott nem azt látod, ami a képen lesz, hiszen csak exponáláskor villan a vaku. Ilyenkor érdemes átállítani a MILC kijelzőjét, hogy ne a tényleges expozíciót mutassa, hanem egy “sima” élőképet (ha nincs extrém sötét, ezt sem muszáj megtenni). Ez ugyan egy plusz “macera”, de a Sony A7III-nak van egy csomó olyan gombja, amire egyedi funkciókat programozhatsz, vagy beteheted ezt is a funkciók (Fn) közé, vagy felveheted a kedvencek menüjébe, és így gyorsan elérhető ez a beállítás is.

Az aksi

Az élőkép témájához szorosan kapcsolódik, ezért itt foglalkozom vele, hogy vajon mennyit bír az akku, nem merül-e le túlzottan hamar. Tény, hogy kevesebbet bír, mint a DSLR-é, de ez a családi fotózásnál semmilyen hátrányt nem jelent nekem, kb. 3-4 fotózást is meg tudnék csinálni egyetlen aksi feltöltéssel, alkalmanként többszáz képpel. Hivatalosan 610/710 képet ígérnek, de ennél lényegesen többet lehet lőni. Nekem ez bőven elég. (Általában nem fotózok egymás után többet, ezért simán megoldható, hogy minden fotózásra feltöltött aksival megyek.)

Az viszont bosszantó, hogy nem adtak külső akkumulátor töltőt a Sony A7III géphez, azaz csak úgy lehet tölteni az akkut, ha benne van a gépben. Így ha pótaksit szeretnék, akkor vehetek külső töltőt is hozzá, és ha gyárit szeretnék, az bizony aranyáron van.

(Szemkövető) autofókusz

Zseniális funkció! Bár én is hiszek abban, hogy nem a géptől lesz valaki jobb fotós, be kell ismernem, hogy ez egy olyan funkció, ami egyszerűen jobban teljesít, mint én. Elsősorban a dinamikus jeleneteknél van jelentősége, nehezen tudom elképzelni, hogy másképpen lehetséges gyakorlatilag hibázás nélkül tűéles képeket lőni futva egy szintén rohanó gyerekről. Olyan képeket tudok elkészíteni, amiket korábban nem tudtam, vagy csak magasabb hibaszázalék mellett.

A Nikon D750-es gépemen back button fókuszt használtam (egy pontos autofókusszal), azaz az egyik hátsó gombra volt a fókusz programozva a gépemen. Ez azt jelenti, hogy ha egyszer lenyomtam ezt a gombot és elengedtem, akkor egyszeri módban rögzítette a fókuszt és akár át is komponálhattam a képet, majd exponáltam (ilyenkor az exponáló gombnál ki van kapcsolva, hogy élesítsen félig lenyomva). Ha pedig nyomva tartottam a gombot, akkor követő módban működött, azaz követte, ami “alatta” volt és így exponáltam, általában sorozatfelvételt. A Sony-nál egy gombra programoztam a szemkövetést, egy másikra pedig a sima fókuszálást (back button fókusz). A Nikonon a back button fókuszt 99%-ban arra használtam, amire most a szemkövetést, azaz hogy egy rohanó gyerekről lőjek vele (lehetőleg) éles képeket. Na ez az, amiben a Sony nagyságrendekkel jobban teljesít (legalábbis a Nikon & én kombinációnál)!

Van egyébként lehetőség arra is, hogy arcokat jegyeztessünk meg a rendszerrel és közöttük prioritást állítsunk fel. Egy családi fotózásnál lehetnek például a gyerekek a legmagasabb prioritásban. Ha nincsen prioritás, akkor többnyire arra fókuszál, aki a legközelebb van a kamerához. Ha többen vannak a képen, és mondjuk nem a gyereket szeretnéd fókuszban, hanem az anyukát, akkor már eggyel macerásabb a helyzet, hiszen a fókuszpontot a másik személy fölé kell vinni, majd még aktiválni a szemkövetést (ez persze nem kötelező), ami miatt lehet, hogy nem sikerül a kívánt képet elkészíteni. Úgy tapasztaltam, hogy vannak olyan világítási helyzetek is, amikben nem működik megbízhatóan a szemkövetés, talán azt várod, hogy ez az ellenfény lesz, de nem, sokkal inkább a felezővilágítás volt az, aminél nem akart fókuszt találni a szemen.

Nagyon tetszik a MILC-ben, hogy a DSLR-rel ellentétben nemcsak egy viszonylag kis területen helyezhetők el a fókuszpontok, hanem a kereső szinte egészén (a Sony A7III esetében ez kb. 93%). Összehasonlításképpen: a Nikon D750 esetében 51 fókuszpont van, a Sony A7III-nál 693 fázisérzékeléses és 425 kontrasztérzékeléses AF-pont. Egyetlen dolog zavar egyébként ezzel kapcsolatban a Sony-nál, mégpedig az, hogy még a legkisebb fókuszpont is viszonylag nagy, ami miatt előfordulhat, hogy nem pontosan oda kerül a fókusz, ahova szerettem volna.

Méretek és súly

A Sony A7III lényegesen kisebb és valamivel könnyebb (126.9 mm x 95.6 mm x 73.7 mm, 650 g), mint a Nikon D750 gépvázam (141 mm x 113 mm x 78 mm, 750 g). Hozzá kell azonban tennem, hogy ez a Nikon DSLR modell kiemelkedően kicsi és könnyű.

Szóval a gépváz súlyánál lehet nyerni valamennyit, de a profi lencsék nehezek és nem is kicsik. A súlyon igazából akkor lehet “spórolni”, ha beéred a belépő vagy középkategóriás lencsékkel. Ezért választottam például az 55 mm-es F1.8-as és az új 35 mm-es F1.8-as objektíveket a Sony-hoz. Nekem ezek az “utazós” lencsék, de a 85 mm-es portré lencsénél nem adtam alább az 1.4-esnél (elsősorban nem a fényereje, hanem a minősége miatt). A Sony 85 mm F1.4 egyébként 107.5 mm hosszú és 820 g, ugyanez a Nikon DSLR-hez 84 mm hosszú és 595 g. Tervezem még a 135 mm-es F1.8-asat is beszerezni, ami szintén nagy és nehéz, viszont cserébe csodálatos lesz.

A méreteken és a súlyon azért pörgök ennyit, mert nem szeretek cipelni, és mivel többnyire kültéren fotózok, a felszerelésemet sohasem teszem le. Vagy a hátizsákban van vagy a Spider Holster övemen, és nagyon nem mindegy, hogy mekkora súly csüng rajtam, hiszen egy családi és gyerekfotózáshoz elengedhetetlen a mozgékonyság, sokszor kell gyorsan pozíciót váltani, lemenni a gyerekek szintjére stb.

Van egyébként az a faktor is, hogy az ügyfelek hajlamosak a nagy gépeket tartani profinak. Volt olyan is most az utóbbi hetekben, aki megjegyezte, hogy milyen kis gépem van. Engem mondjuk ez egyáltalán nem érdekel, hiszen nem azért kicsi a gépem, mert egy kompakttal fotózok, és egy értő szem úgyis észreveszi, hogy profi, minőségi darab. Nekem egyébként nagyon kényelmes fogni, de azt nem tudom, hogy mondjuk egy nagy férfikézbe hogyan fekszik.

Árak és használt piac

Ha már a vázak és a lencsék, ide kívánkozik az árak és használt piac témája. Sajnos azt tudtam előre, hogy a Sony MILC használt piac nem igazán létezik, legalábbis jó minőségű Sony lencséket nehéz lesz használtan kifogni. Én egyébként a Fotoplus-nál szoktam vásárolni, nekik is vannak időnként használt lencséik Sony E-bajonettel is. Ilyenkor gondolkodik el az ember (lánya) még a céges vásárláson, uram bocsá a szürkeimporton is.

Mások biztosan számításba veszik a konverteres lehetőségeket is, így bármilyen lencsét feltehetnek a gépre, de ezek – bárki bármit mond – kompromisszumos megoldások, az autofókusz tekintetében biztosan. Szeretném a gépem képességeit maximálisan kihasználni.

A Nikonon többnyire a 24-70 mm F2.8 és 70-200 mm F2.8 objektíveket használtam, de amikor megláttam, hogy ezek a Sony-ra mennyibe kerülnek, akkor már tudtam, hogy most már tényleg itt az ideje fixekre váltani. El is kezdtem erre szoktatni magamat, és ehhez szerencsére kaptam kölcsön fix lencséket a Nikonhoz, így megbarátkoztam a lábzoommal. Most már jobban is szeretem, mert sokkal több mozgásra és gondolkodásra sarkall, a nagyobb fényértékről és a képminőségről már nem is beszélve.

+1: Színek

Az egyetlen komolyabb panasz, amit a Sony-val kapcsolatban előzetesen hallottam, az a színekre vonatkozott. Ezt azért nem említettem külön az elején, mert ez számomra nem volt visszatartó erő. Tény, hogy másmilyenek a színek, mint a Nikon esetében, és ha őszinte akarok lenni, akkor a Nikoné jobban tetszik, de az utómunka során mindkét rendszer esetében el tudom érni azt az eredményt, amivel elégedett vagyok. Az Iwona Podlasinska workshopon például mindkettő gépet használtam. Meg tudod állapítani, hogy melyik kép melyikkel készült?

A Sony nyers képeit némileg másképpen dolgozom fel, mint a Nikonos képeket (például kevesebb élesítés is szükséges), de semmilyen drámai dologra nem kell gondolni. Érdemes tudni azt is, hogy a Capture One Express verziója ingyenesen elérhető a Sony (és Fuji) gépekhez, tehát a Lightroomra sem kell feltétlenül költeni a nyers képek feldolgozásához.

A csendes működésről, illetve videóról nem fogok írni külön, mert egyik funkciót sem használom a gyakorlatban. Az előbbire jelenleg nincs igazán szükségem (pedig kímélhetném a zárat), az utóbbit pedig csak tologatom magam előtt, hogy kellene. Ha a fotós “hangtompítás” témája bővebben érdekel, akkor nézd meg ezt a cikket. (Ja, és még egy, de ezt már biztosan te is megtetted.)

Felmerülhet még az ilyen rendszerváltásnál az is, hogy mennyire szoktad meg egy adott márka kezelőfelületét, és emiatt mennyire nehéz a váltás. Sokan szidják a Sony menürendszerét, nekem nincs vele gondom, gyakorlatilag mindent megtalálok. A Nikonnál évek múltán is többször Google-öznöm kellett, hogy jaj, hol is volt az adott funkció, mert elfelejtettem és nem találtam a menüben. Az egyetlen dolog, ami szokatlan, hogy a Sony-nál a fókuszpontot egy joystick-kal (vagy az érintőképernyővel) lehet mozgatni, és nekem egyelőre még egyik sem áll kézre. De az esetek nagy részében úgyis a szemkövetést használom, ahol viszont csak a gombot kell nyomnom, amire azt ráprogramoztam.

És hogy mi az ítélet, DSLR vagy MILC?

Úgy döntöttem, hogy eladom a DSLR felszerelésemet. Szívesen megtartottam volna, mert a szívemhez nőtt és számomra kedves képeket készítettem vele, de jelenleg luxusnak tartom, hogy két rendszert tartsak fenn, és a Sony felszerelésem bővítése úgy a legegyszerűbb, ha a Nikont eladom.

Nem mondom, hogy mindenhez biztosan jobb a MILC, és hogy nincsenek hátrányai, de nálam az előnyök többet nyomtak a latban. Ha most kellene kezdő gépet választanom, akkor is inkább MILC-et vennék.