Teljesen más egy olyan fotóssal beszélgetni, aki már 53 éve van a pályán. Óriási megtiszteltetés volt, hogy telefonon beszélhettem Szipál Péterrel. Miközben beszélgettünk, az volt az érzésem, hogy órákig tudnám hallgatni a történeteit. Sajnos annyi ideje nem volt, de a rengeteg teendője mellett szakított arra időt, hogy részt vegyen a projektünkben és néhány gondolattal segítsen azoknak a fotósoknak, akik most kezdik a szakmát. Péter nem csak szakmailag lehet példakép bárki számára, de emberileg is, hiszen igazi tanító, ez az alábbi mini-interjúból is kiderül, fogadjátok sok szeretettel!
Mi volt számodra a legnagyobb kihívás, amikor elkezdtél fotózni?
Talán az hogy elkezdjem… Viccesnek hangzik, de tényleg. Hadtörténész szerettem volna lenni, de hát abban az időben a családi hátterem és főleg a gimnáziumom miatt esélyem sem volt.
A Práter utca (ma Budapesti Komplex SZC Kézművesipari Szakgimnáziuma) inkább egy pótcselekvés volt. Nagyapám stúdiójában töltöttem a gyerekkorom, és valójában ott kerestünk zsebpénzt, de nem gondoltuk komolyan a fotózást mint szakmát. Talán, mert láttuk az őrjöngést, ami az akkori “maszek fotósok” élete volt, és nem látszott annyira vonzónak.
De az első év után arra következtetésre jutottam, hogy töri könyveket tudok otthon is olvasni, és a fotózás sokkal klasszabb dolog. Úgyhogy amikor megjött a második egyetemi felvételi behívóm, összetéptem, és komolyan elkezdtem ezt a csodás szakmát.
Aztán, másodjára, amikor megérkeztem Los Angeles-be. Az első másfél év, amikor apámnál dolgoztam egy kemény tanuló év volt. Nem csak a nyelvet, de egy másik világot is meg kellett tanulnom.
Ez nem egy csapatsport, tehát szét kellett válnunk, és egy kis szerencsével sikerült egy saját stúdiót nyitnom. Ez már egy másik hosszú történet lenne…
Régen és most: Szipál Péter
Mi volt az, ami a leginkább segítette a fejlődésedet?
Minden és semmi! Gyakran mondom, hogy a profizmus az nem szaktudás, hanem hozzáállás kérdése. Ez egy nagyon komplex kérdés, nehéz rá válaszolni, de megpróbálom. Nyilván a mi időnkben inspirálódni nem annyira lehetett, nem volt internet, nem voltak könyvek, sőt még a külföldi magazinok is ritkaság számba mentek, szóval az ember magára volt utalva.
Nekem kicsit szerencsém volt, mert néha hallottam apámtól, és legalább egy apró rálátásom volt, hogy lehet ezt másképp. Leginkább azonban a nagyapám, valamint az egyik legjobb barátja “Döme bácsi”, aki inspirálni tudott.
Döme bácsi valóban Szemerjai Demeter Károly volt, aki egy zseniális fotós, festő és szobrász, igazi művész volt. Talán ezért is nem jegyzik sehol. A múlt század elején a párizsi Folies Bergère házi fotósa volt, és egy élmény volt nézegetni a gyönyörő aktjait, ami később visszaköszönt az életemben.
A 60-as évek végén, az a furcsa dolog állt elő, hogy a Szipál Fotó készítette talán az akkori magyar zenei világ összes promó képeit és így valahogy kicsit felkészített a jövőre, plusz sikerült jó barátságokat, kapcsolatokat kialakítani, ami persze nagy lehetőségeket adott a gyakorlásra. Ekkor indult be a rock zene, és mi koncertekről klubokba jártunk, fotóztuk azokat, akik hagyták. Néha még meg is jelentek képeink, akkor, ha éppen az ügyeletes “fotóművész” szabadságon volt.
Pont akkor voltam ott tanuló, és rengeteget kísérleteztem a világítással másként.
Leginkább az segített, hogy nekiálltam nagyon gyakorolni. A nappalit átalakítottam stúdióvá, és boldog-boldogtalant elkaptam és fotóztam. Fantasztikus volt, mert a nagyon innovatívnak kellett lenni, hogy működjön, szóval fogtam egy két lámpás Braun Hobby-t és stúdió vakut fabrikáltam belőle. Nem volt sok ereje, de a célnak megfelelt, még egy díjat is nyertem az egyik fotómmal. Szóval a fejlődés sok dolog kombinációja, meg egy kis szerencse is kell hozzá.
"Gyakran mondom, hogy a profizmus az nem szaktudás, hanem hozzáállás kérdése."
Szipál Péter
Mire fordítasz a legnagyobb figyelmet, amikor átadod a tudásodat a diákjaidnak?
Háááát, talán arra, hogy valóban átadjam, de leginkább, hogy megtanulják, hogy ez egy SZAKMA!!!!!! Mindig is az volt. Néha azzal verem ki a biztosítékot ha elmondom, hogy olyan szakma, hogy “művész” olyan nincs.
Vannak festők, zenészek, írók, néha fotósok, de ezek mind régen is szolgáltatások voltak. Raphael is megrendelésre festett, Beethoven is megrendelésre írt zenét. Persze volt Raphael, meg Munkácsy, de voltak kevésbé tehetségesek. Hát az előbbiek azok akiket művésznek gondolunk. A fotózás is egy kreatív szakma, (bár sok ilyen van) de azért ha meg szeretnénk élni belőle, akkor nem lehet “l’art pour l’art” kezelni. Meg kell tanulni! Mint minden kreatív szakmánál, itt is vannak szabályok, (bár azok inkább útmutatók), de meg kell tanulni azokat. Mint ahogy a világítást, a kompozíciót, meg a szerszám használatot.
A tanítás során persze rengetegszer elmondom, hogy ezek az én gondolataim, vagy az, ahogy én csinálom. Vannak más módszerek, és lehet másképp is megoldani egy-egy feladatot, és nagyon fontos, hogy azokat is kipróbálják.
Talán a legfontosabb az, hogy ez nem olyan könnyű mint amilyennek látszik, de ha valóban szeretjük, akkor egy csodás szakma. Mindegyik része az. Én embereket fotóztam egész életemben: fiatalt, időset, soványat, kövéret, szépet, és kevésbé szépet, sok ruhában, ruha nélkül, híreset, és hétköznapi embereket, és mindegyiket ugyanúgy kezeltem. Ez a kihívás, és ez a csoda ebben!
"Talán a legfontosabb az, hogy ez nem olyan könnyű mint amilyennek látszik, de ha valóban szeretjük, akkor egy csodás szakma."
Szipál Péter
Mit üzennél azoknak, akik nemrég vágtak bele a fotózásba?
Gyakoroljatok!!!!! Ezt nem lehet az iskolapadban megtanulni. Nagyon fontos, de ha nem gyakorlod, akkor nem fog működni. Gyakorlás közben jövünk rá arra, hogy mi az, ami tetszik nekünk, és mi az, ami nem. Aztán ami tetszik azt addig csiszoljuk, amíg a saját stílusunkká nem válik. A stílus az, ami megkülönbözteti a kreatív embereket. Annál jobb érzés nincs, mint amikor valaki ránéz a fotónkra, és azt mondja, hogy ezt mi csináltuk.
Nagyszerű dolgok a trendek, de mire megtanuljuk a legtöbbet, már jön az új, és csak járunk körbe-körbe. Ne essünk abba a hibába, hogy lekicsinylően “ez olyan 80-as évek” kritikával élünk, mert sajnos semmi új nincs ebben a szakmában. Higgyétek el, a legtöbb trendet manapság a régi időkből hozták vissza.
Mostanában arról viccelődök, hogy a nagyapám száz évvel ezelőtt az ablaknál fotózott (napfény műterem) egy életlen lencsével, manapság meg mindenki az ablaknál fotóz egy nagyon drága életlen lencsével… sokat változtunk…
Na, de a viccet félretéve, gyakoroljatok, és még gyakoroljatok egy kicsit. Nem kell félni a hibáktól, azokból is lehet tanulni, talán a legtöbbet.
Utolsó tanács, gondolom nem leszek népszerű, de ne a kollégákat akarjátok impresszolni, hanem akit fotóztok.
Szipál Péter képei a pályája kezdetén
Az újabb képeket Szipál Péter weboldalán tudjátok megtekinteni, hiszen egy ekkora életmű esetében rettenetesen nehéz egy (vagy akár csak néhány) képet kiválasztani.
