Szoptatás vagy tápszer, együtt vagy külön alvás, igény vagy napirend szerint, bölcsőde vagy három évig otthon, és még hosszasan sorolhatnám azokat a témákat, amik miatt vérre menő harc tud folyni az anyukák között.
Egészen hasonló indulatokat vált ki az is, hogy tegyünk-e fel képet a gyerekünkről a közösségi oldalakra (vagy egyáltalán bárhová “az internetre”) vagy sem. Mivel régóta foglalkoztat ez a kérdés, készítettem egy kis felmérést anyukák körében, hogy hogyan csinálják és mi a véleményük a témáról.
Kezdjük is a száraz számokkal: a kérdőívemet kitöltő anyukák négyötöde szokott megosztani képet. Nem meglepően a szöveges válaszadási lehetőséggel élők közül szinte mindenki a képmegosztást ellenzők táborát erősítette, ami miatt úgy gondolom, hogy őket jobban aktivizálta ez a téma, és feltehetően a valós arányuknál valamivel nagyobb arányban töltötték ki a kérdőívet.
Az anyukák 80%-a valamilyen rendszerességgel szokott megosztani képeket a gyerekeiről
Ami a gyakoriságot illeti, a posztolók 13%-a legalább heti rendszerességgel teszi ezt, 17%-uk 2-3 hetente, 18%-uk havonta, 52%-uk pedig ennél ritkábban, azaz a túlnyomó többség viszonylag ritkán publikál képet. A gyerekek korát nem kérdeztem a kérdőívben, de a személyes tapasztalataimból kiindulva a friss szülők nagyobb gyakorisággal szoktak posztolni, mint a nagyobb gyerekek szülei, hiszen utóbbiak már túlvannak az első izgalmakon és csodán, illetve persze a gyerekek “vétója” is szerepet játszhat.
Maga a megosztás persze még nem mond annyira sokat, hiszen nagyon különböző felületek és biztonsági beállítások vannak, és nem ugyanaz nyilvánosan feltölteni egy képet valahová, mint például csak a család vagy a barátok szűk körével megosztani egy privát(abb) csatornán. Az anyukák leggyakrabban az adott felületen az ismerőseikkel osztják meg a gyerekükről feltöltött képet, és mindössze 15% azoknak az aránya, akik leggyakrabban valamilyen egyéb korlátozással élnek (azaz egy szűkebb, meghatározott kör számára osztanak meg). A válaszadók 11%-a, illetve 8%-a szokott valamilyen gyakorisággal Facebook csoportokba vagy teljesen nyilvánosan is feltölteni képet.
Leggyakrabban ki láthatja a képeket a gyerekeidről, amiket megosztasz?
Legnagyobb arányban a személyes Facebook profiljukon, illetve üzenetküldő alkalmazásokon keresztül szoktak az anyukák a gyerekükről képet megosztani, de harmaduk az Instagramon is szokott publikálni. A kérdőív válaszaiból is visszaköszönt, hogy a megosztást másképpen értelmezték a válaszadók, hiszen itt már csupán 10% volt azoknak az aránya, akik egyik módon sem osztanak meg képet. Ez pontosan a fele azoknak, akik az első kérdésben ezt állították, azaz számukra például az üzenetküldőkön keresztüli küldés nem sorolódott a “megosztás” kategóriába.
Milyen felületeken szoktál képeket megosztani a gyerekeidről?
Azt gondolom, hogy itt el is érkeztünk egy nagyon fontos kérdéshez, hogy mi is számít “megosztásnak”. Mielőtt azonban ebbe részletesen belemennénk, fontosnak tartom megemlíteni, hogy mennyit változott a világ azóta, hogy mi (mai 30-as, 40-es szülők) voltunk gyerekek. A “mi időnkben” ezek a kérdések még nem léteztek, a gyerekfotók filmre készültek, előhívták őket a laborban és a levilágított papírképek belekerültek egy albumba vagy cipősdobozba, és csak azok látták őket, akiknek a szüleink megmutatták (arra most nem térnék ki, hogy régen is voltak gyerekfotókkal kapcsolatos botrányok, elég csak Lewis Caroll vagy Sally Mann munkásságára gondolni).
Aztán jött az internet, pontosabban a world wide web a kilencvenes évek közepén, majd a mobilos fotózás (tudtad, hogy az első mobillal készült fénykép egy gyerekfotó volt 1997-ben?) és a közösségi oldalak térnyerése, ami mindent megváltoztatott. Sokan a saját bőrükön tapasztalták meg azt, hogy ami egyszer felkerül a netre, azt gyakorlatilag soha többet nem lehet kitörölni onnan és ha rossz kezekbe kerül, annak akár végzetes következményei is lehetnek. Nem szeretnék ennél részletesebb történeti áttekintésbe fogni, bár online marketingesként egészen közelről néztem végig az elmúlt 15 év folyamatait, egy dolgot emelnék csak ki, mégpedig az okostelefonok elterjedését, amit az első iPhone indított el 2007 elején. Innentől a zsebünkben a kamera, az internet, és így a publikálás azonnali lehetősége.
Eközben a technológia rettentően komplexszé vált, egyre több szolgáltatásért fizetünk az adatainkkal (a képmásunk is személyes adat), vagy osztjuk meg önként és dalolva (például képfeltöltéssel). A felelős használathoz át kell(ene) látnunk, hogy az adott szolgáltatás hogyan használja fel az adatainkat, kivel osztja meg, és hogy pontosan milyen biztonsági beállítások vannak, azaz mi a szolgáltatáson belül és kívül kivel mit osztunk meg. Ezen felül pedig nyilván lehetnek olyan esetek, amikor valamilyen támadás, hiba vagy mulasztás folytán szivárognak ki adok. Azt gondolom, hogy a képek “megosztása” is igencsak sokféle dolgot jelenthet a különböző embereknek, valaki számára már az, hogy bárhová felkerül az internetre (akár egy zárt felhő szolgáltatásba), míg más számára mondjuk csak akkor, ha megjelenik egy weblapon vagy a Facebookon nyilvánosan.
Akik egyáltalán nem osztanak meg képet a gyerekükről, vagy legalábbis csak “privát csatornákon”, az alábbi szempontokat említették:
- A gyerek nem cirkuszi látványosság, akit mutogatni kellene.
- Nem akarják, hogy a gyerek később kellemetlennek gondoljon egy képet, és esetleg mások gúnyolják miatta.
- Nem akarják, hogy valaki visszaéljen azzal a tudással, hogy hogy néz ki a gyerek vagy milyen szokásai vannak, és ezáltal például egy idegen a bizalmába férkőzzön.
- Meg akarják várni, hogy a gyerek képes legyen maga dönteni arról, hogy mi kerüljön ki róla.
- Nem akarják azt az érzést kelteni a gyerekben, hogy nem kontrollálhatja a sorsát és hogy az ő megítélése azon múlik, hogy mások mit gondolnak róla, mert ez rombolná az önértékelését.
- Nem akarják, hogy a gyerek képéhez bárki hozzájusson, letöltse, tárolja, esetleg feltöltse valahová. Ha egy fotó felkerül az internetre, onnantól nem lehet követni a sorsát.
- Beteg emberek visszaélhetnek a gyerek fotójával (például pornográf oldalakra töltik fel vagy hamis identitásokhoz használják fel – a szerk.).
Az olvasók egyötödét most garantáltan magam ellen fordítom, de ebben a cikkben is vállalom, hogy én – az anyukák túlnyomó többségével együtt – a felelős posztolás mellett vagyok, még ha az ellenzők szerint nem létezik is ilyen. Miért?
- A gyerekem az életem része, büszke vagyok rá és időnként megmutatom (nem minden nap és még csak nem is minden héten), és én is örülök, ha látok olyan ismerősökről képet, akikkel ritkán találkozunk. De teljesen megértem azt is, ha valaki ezzel ellentétes következtetésre jut. Én is sokat gondolkodtam rajta és az első néhány hónapban nem is posztoltam semmit. A képek túlnyomó többségét csak és kizárólag a család és néhány közeli barát láthatja egy privát Google Photos albumban, amihez meghívottak férnek hozzá. (A képek tárolásáról és rendszerezéséről itt írtam bővebben.) Természetesen ha nagyobb lesz és igényli, akkor előzetesen meg fogom neki mutatni a képeket.
- Úgy gondolom, hogy felnőtt emberként fel tudom mérni, hogy milyen kép az, ami kellemetlen lehet a gyerekem számára (elég csak belegondolni, hogy én mit nem szeretnék látni magamról). Soha sem fogok róla olyat megosztani, ami őt kínos helyzetbe hozhatja. Például, hogy magát földre vetve hisztizik, rossz arckifejezés miatt debilnek tűnik, kiszolgáltatott helyzetben van vagy valamilyen betegsége van éppen (sajnos láttam már több mami csoportban így meztelen gyerekképet). Nem kedvelem a maszatos és sírós képeket sem különösebben, de ha amiatt kellemetlen helyzetbe kerül, hogy egy évesen még nem evett késsel-villával, akkor vállalom a következményeket. Lássuk be, ha egy gyereket gúnyolni akarnak, akkor is fognak találni rá okot, ha egyetlen fotó sem érhető el róla sehol.
- Csak egy erősen korlátozott kör számára teszek elérhetővé olyan képeket a gyerekemről, amiből olyan következtetéseket lehetne levonni, hogy hol élünk, hova járunk, mit szoktunk csinálni stb. Az ilyen jellegű képek 99%-ban a már említett, csak a családdal megosztott albumba kerülnek.
- Szülőként rengeteg döntést kell meghoznunk a gyerekünk helyett, amíg ő cselekvőképtelennek (14 éves kora alatt) vagy korlátozottan cselekvőképesnek (18 éves koráig) minősül, és ezek közül véleményem szerint a képek – felelős! – megosztása a kisebb fajsúlyúak közé tartozik. Milyen értékekre nevelem, milyen családi környezetet teremtünk számára, hova költözünk, jár-e bölcsödébe, hova jár óvodába, iskolába, milyen kapcsolatokat szerez, milyen különórákon vesz részt?
- Azt gondolom, hogy a közösségi média ma már a része az életünknek, nem lehet kizárni, és a gyerekek, fiatalok még nagyobb érdeklődést mutatnak iránta, mint az idősebb generáció. (Mi is ki akartunk lógni a sorból és meg akartuk mutatni magunkat, csak más eszközeink voltak.) A gyerekeknek azt is meg kell tanulniuk, hogy ennek a hatásait hogyan kell kezelni, amire az biztosan nem megoldás, ha teljesen távol vannak tartva tőle (nyilván nem arra gondolok, hogy a hivatalos, engedélyezett korhatár alatti profil létrehozásokat kellene ösztönözni). Az önértékelést egy olyan világban kell felépíteni, aminek ez is része, nem pedig megpróbálni egy buborékot létrehozni, amiből bizonyos nyilvánvaló és megkerülhetetlen hatásokat megpróbálunk kizárni.
- Tény, hogy ha egy kép egyszer felkerül az internetre, akkor azt onnan letörölni jó eséllyel nem lehet. Éppen ezért kell figyelni arra, hogy mit és hova töltünk fel és azokhoz ki férhet hozzá. Egy közösségi oldalon a “barátaink” között is előfordulhat olyan, akivel nem akarnánk valamit megosztani. És sose gondoljuk azt, hogy egy privát Facebook csoportban “magunk között” vagyunk, mert ez nincs így. Persze, nyilván az a legbiztosabb, ha semmit, sehova nem töltünk fel, de ezzel az erővel akkor az utcára se menjünk ki, nehogy valaki lefényképezzen és visszaéljen vele.
- Szintén tény, hogy vannak rossz és beteg emberek, akik visszaélhetnek a képekkel. Sajnos az a helyzet, hogy a gyereknek még csak hiányos öltözetűnek sem kell lennie ahhoz, hogy egy pedofil számára érdekessé váljon. De ez megint csak egy olyan kérdés, hogy ki merjek-e menni az utcára, mert bármikor a fejemre eshet egy tégla. A profilképemet is bármikor simán rátehetik egy kellemetlen jelenetre. (Az arcfelismerő algoritmusok fejlődése reményeim szerint segíteni fog felderíteni az esetleges visszaéléseket, az “arcgenerátorok” fejlődése pedig feleslegessé teszi majd a képek lopását, sokkal gazdaságosabb lesz identitásokat ezekkel létrehozni). A fentiekkel együtt természetesen sohasem posztolnék meztelen vagy hiányos öltözetű képet a gyerekemről, vagy bármi olyat, ami hozzávetőlegesen is emlékeztet egy felnőtt nő szexi képére.
Ugye időnként átnézed az adatvédelmi beállításaidat, és hogy milyen alkalmazások férnek hozzá a profilodhoz? Vannak egyedi listáid a megosztásaidhoz?
Véleményem szerint nekünk szülőknek ebben a témában is példát kell mutatnunk a gyerekeinkek, meg kell tanítanunk őket arra, hogy hogyan érdemes használni ezeket a csatornákat, hogy majd ők is megfelelő döntést tudjanak hozni, amikor arra kerül a sor (és ez nem 16 éves korukban lesz, amikortól hivatalosan dönthetnek a képmásuk használatáról, hanem jóval előbb). Ez feladat és felelősség, amit fel kell vállalnunk, pont úgy, ahogyan mondjuk az iskolaválasztás terhét is természetes módon magunkon cipeljük. A képek megosztásával kapcsolatos kéréseiket pedig – amikor már vannak – nyilván tiszteletben kell tartani, hiszen a gyerek nem a “tulajdonunk”. És végül, de nem utolsó sorban fejezzük már be az ítélkezést és a büntetésért kiáltást, ha valaki valamilyen nevelési kérdésben tőlünk eltérő következtetésre jut, ne adj isten úgy, hogy még át is gondolta.
A felmérés nem reprezentatív, a saját ismerőseim és Facebook csoportok tagjainak a körében végeztem. A kérdőívet a cikk megírásáig 207 anyuka töltötte ki.
